11.rész

Sziasztok! Na itt az Igazi 11.rész! Jó olvasást, és bocsánat a késésért:SS

Másnap reggel kipihenten, de mégis pocsék kedvvel ébredtem. Megreggeliztem, aztán pakolásztam egy kicsit.  Elővettem egy sport táskát, és bele dobáltam pár napra való ruhát, és cuccot. Hívtam egy taxit, hogy vigyen ki a pályaudvarra, aztán kibaktattam az előszobába, és vártam. Mikor dudálást hallottam, kimentem, bezártam az ajtót, majd beültem az autóba..

Fél óra múlva már a vonat állomáson, a fél kilométeres sor végén voltam. Nem tanácsos későn indulni sehova..Mikor lement a sor,megvettem a jegyet Wolverhamptonba. Szerencsémre a vonat már bent állt, ezért felszálltam, és egy tök jó 1 személyes ablak melletti helyet elfoglaltam. Kényelembe helyeztem magamat, aztán már csak vártam, hogy oda érjek.

Egész úton agyaltam. A régi szép emlékeimet felidéztem,  amikor még kisgyerek voltam, és nem volt semmi gondom. Anyáék adták nekem a kaját, kaptam a játékokat, és éjjel nappal bámultam a Tv-t, vagy éppen a rajzfilmeimet néztem. A nővéreim körülöttem ugrándoztak egész nap, és bármit mondtam, ők megtették nekem. Aztán jött, hogy anyát kirúgták a munka helyéről, és ez teljesen lelombozta. Őrülten keresgélt éjjel nappal új állásért, aztán mikor megtalálta álmai melóját, úgy döntött, hogy az fontosabb lesz neki, mint a családja. Apa éppen ezért mikor én 11 éves voltam elhagyta, így maradtam rá a nővéreimre. Persze, ők felnőttek, de addig nem hagytak el, amíg el nem költöztem. Kíváncsi vagyok, hogy még anyánál laknak-e.  Rég beszéltem már velük, és már eléggé hiányzanak. Alig várom hogy láthassam őket.

Pár óra múlva leszálltam a vonatról, és átszálltam egy taxiba, ami anya háza előtt rakott le. Megigazítottam a hajamat, a ruhámat, és egy nagy vigyorral a ház ajtaja felé közeledtem. Mikor oda értem bekopogtam, de hosszú idő után sem nyitották ki. Mi van velük? Elköltöztek talán? Nem...a garázs nem üres.  Körbenéztem, aztán hátat fordítottam. Gondoltam sétálok egyet aztán vissza jövök. Mikor leértem a lépcsőn, ami a bejárati ajtó előtt volt, kinyílt az ajtó.

-          Liam?! – hallottam meg egy ismerős hangot.

-          Nem...én Anonymus Fernandus vagyok. – vigyorogtam és felé fordultam.

-          Öcsikéém. – ugrott a nyakamba Ruth.

-          Hiányoztál – öleltem szorosan magamhoz.

Nem mondott semmit, csak ölelt, és közben könnyezett.

-          Ruth ne sírj kérlek. – nevettem el magamat, ő pedig megragadott, és befelé ráncigált.

Leültetett a kanapéra, és felrohant az emeletre. Én csak nagyokat pislogva figyeltem, aztán egyszer csak anya feje jelent meg a lépcső mögül.  Egy hatalmas vigyor terült el az arcomon amint megláttam.

-          Úrsiten..kisfiam.. – kezdett el dadogni, én pedig csak felálltam, és néztem őt. Persze a vigyor leghervadt a számról.

-          Szia anya. – mondtam, és intettem neki egyet.

-          Mi történt veled?  - mért végig ijedten.

-          Börtönben voltam. – válaszoltam lazám, és vissza akartam ülni a kanapéra, de anya megállított.

-          Gyere ide – lépett közelebb, majd kitárta  karjait, én pedig éltem az alkalommal, és megöleltem.

Olyan rég volt már, hogy anya kifejezte azt, hogy szeret. Talán mikor 16 éves voltam..akkor ölelt meg utoljára, és adott puszit a fejem búbjára, mint most.

-          Kisfiam..soha többet ne mondj ilyen hülyeségeket... – puszilta meg még egyszer az arcomat.

-          Mármint mit? – kérdeztem, és elengedtem az ölelésből.

-          Ne mondj olyat, hogy te és a börtön. Hisz nézz csak magadra, olyan a lelked mint egy kisgyereké. – vigyorgott rám, nekem pedig akkor esett le.

-          Felmegyek Nicolához és Ruthhoz jó? – kérdeztem, és már indultam is fel.

A ház teljesen ugyanúgy nézett ki, mint amikor utoljára voltam itt. Ugyanazok a képek lógtak a falon. Amikor Nicola megkapta a bizonyítványát a gimnáziumban, amikor megnyertem a kémia versenyt, mikor Ruth röplabdázott, és a többi. Kiskori fényképek. Végig néztem a falon, és találtam még egyet. Egy olyan képet, amit talán még sosem láttam.  Az egész család rajta volt. Anya a kanapén ült, mellette apa. Ruth és Nicola támaszkodott a kanapé támláján, én pedig apu kezében voltam, még talán csak 1 éves lehettem. Leemeltem a falról, és tanulmányozni kezdtem. Egészen elmerültem benne. Sok mindenen gondolkoztam. Bántott a dolog, hogy majdnem apa nélkül nőttem fel,  és hogy most azt se tudom róla, hogy él-e még. Elterveztem, hogy rá fogok kérdezni anyánál, de fogalmam nincs mit válaszolna.

-          Liam! – ordított nekem Nicola – Úrsiten de megváltoztál – nézett ő is végig rajtam.

-          Miért mondja mindenki ezt? – nevettem, és őt is megöleltem.

-          Figyelj Liam..öhm..anyának nem mondtuk el..hogy..- kezdett dadogni, én pedig csak bólintottam.

-          Feltűnt.

-          Sajnálom..csak...egyedül ez hiányzott volna. Teljesen ki van borulva mostanság...

-          Semmi gond, csak aztán..ne legyen ebből balhé – kacsintottam – Na de...még szabad a régi kis szobám?

-          Menynél csak. – mutatott a régi szobám ajtajára Nic.

Odasétáltam, majd lenyomtam a kilincset, és amint benyitottam elárasztottak a szép emlékek.  Körbenéztem, és minden ugyanúgy állt, mint ahogyan itt hagytam. Az ágyamon a szerencse hozó kis plüss mackók, amikből mindig egyet vittem versenyekre, a falon lévő Batmanes nagy matricák, az asztalon a Toy Story-s asztaldíszek, a csilláron lógó CD-k, a fekete csíkos szőnyegem,sőt még a fali szekrény is teljesen ugyanúgy volt berendezve. Ledőltem az ágyra, és onnan néztem a plafont. Még a régebben feldobált festék golyók nyomai is ott voltak. Még ha gyerekes is, átöleltem a régi nagy mackót, amivel mindig aludtam, és csak bámultam a szobában jobbra balra. Nagyon hiányzott!